Otthontalanság és ami mögötte van – életutak, társadalmi tényezők és intézményi hiányok
Október 10-e a hajléktalan emberek világnapja.
A szociális szakmában gyakran beszélünk a hajléktalanságról, mint társadalmi problémáról – arról, hogy kinek és hogyan kellene megfizethetőbb lakhatást nyújtani, miért működik rosszul a jelenlegi lépcsőzetes ellátórendszer és milyen változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy kevesebben kerüljenek az utcára, intézménybe, vagy bizonytalan lakhatási helyzetbe. A közéletben eközben továbbra is általánosak az általánosító, stigmatizáló és hibáztató megszólalások. Legaktuálisabban gondolhatunk itt a palackvisszaváltás környéki diskurzusra, de sajnos a segítő szándékú megközelítések is könnyen válhatnak egyszerűsítővé és leereszkedővé. Ezekben a megszólalásokban közös, hogy az otthontalan embereket gyakran sematikus csoportként, és nem különböző élethelyzetekben lévő emberekként jelenítik meg.
Ennek hátterében egyszerű és jól dokumentált információfeldolgozási mechanizmusok állnak, amelyekkel ugyanakkor sajnos könnyű visszaélni, így táptalajául szolgálnak a kriminalizáló és bűnbakképző stratégiáknak. Az egyik ilyen működés, hogy alapvetően hajlamosak vagyunk a saját csoportunk tagjait sokszínűnek, különbözőnek látni és felértékelni, míg a tőlünk különböző csoportok tagjait inkább egyformának érzékeljük és leértékeljük. Ez az igazságos világba vetett hittel egészül ki: alapvető énvédő stratégiánk, hogy a világra úgy gondolunk, mint egy igazságos hely, ahol az emberek azt kapják, amit megérdemelnek. Biztonságérzetet és kiszámíthatóságot ad, ha arra számítunk, hogy ha betartjuk a társadalom szabályait (például dolgozunk, adót fizetünk, eljárunk orvoshoz), nem történhet velünk semmi baj, például biztosan nem juthatunk otthontalan élethelyzetbe.
A felelőtlen politikai kommunikáció erre épít: az egyéni felelősség hangsúlyozásával tereli el a figyelmet a rendszerszintű társadalmi igazságtalanságokról és a szociális ellátórendszer elégtelen működéséről, amelyek jelentős szerepet játszanak abban, hogy valaki otthontalanná válik, vagy nem tud kilépni ebből az élethelyzetből. Ezek következtében sokféle élethelyzet könnyen egyetlen, sztereotipikus képbe sűrítődik: a hajléktalan ember az utcán élő férfi, nem dolgozik, rossz fizikai és mentális állapotban van, szerhasználó és maga felelős az élethelyzetéért.
A kegyelmi botrány fontos társadalmi szembenézést indított el. Hiszen a világ legkiszolgáltatottabb, legártatlanabb csoportja a gyerekek – rájuk nézve lehetetlenné válik szemet hunyni a velük szemben történő igazságtalanság, az intézményrendszer felelőssségée, és a társadalmi közeg felett, amelyben ezek a helyzetek hosszú időn keresztül fennmaradhattak. Itt az ideje, hogy ezt a felismerést kiterjesszük otthontalan embertársainkra is – ugyanis ők, akik évek, évtizedek óta fedél nélkül, bizonytalan körülmények között vagy intézményben, napról napra élnek, ugyanúgy áldozatai a rendszernek.
Az Utcáról Lakásba! Egyesületben ezért fontosnak tartjuk, hogy korábban otthontalan, ma már biztos lakhatásban élő ügyfeleink történeteit a nyilvánosság felé úgy mutassuk be, hogy az tükrözze a különböző életutak, tapasztalatok és élethelyzetek sokféleségét. Hogy dolgoznak, tanulnak, nyugdíjba mennek, házasodnak és elválnak – akárcsak mindenki más.
A világnap apropóján a személyes történetek mögé szélesebb társadalmi képet is szeretnénk festeni: jellemzően kik azok ma Magyarországon, akik otthontalan élethelyzetbe kerülnek.
A legkonzervatívabb becslések is minimum 10.000 főre teszik a hazánkban jelenleg az otthontalan emberek számát, ám a szakmai konszenzus ezt inkább 20.000-30.000 köré becsüli, ugyanis a hajléktalanságot több okból is nehéz mérni. Hiszen nem egyetlen, stabil élethelyzetről van szó — az érintettek életkörülményei, lakhatási formái, hajléktalanságuk időtartama is jelentősen eltérhet egymástól, és az otthontalan emberek egy része nehezen elérhető, vagy (méltán) bizalmatlanok az adatfelvétellel szembeni. Ennek ellenére például a Február 3. munkacsoport évről évre megszervezi adatfelvételét, melynek célja nem a hajléktalan emberek pontos számának meghatározása, hanem hogy hiteles és részletes képet adjon élethelyzetükről.
Az ezredforduló környékéről ránk maradt középkorú férfi képével ellentétben a hajléktalanságban élők között rohamosan emelkedik az idősek aránya. Az adatfelvételben résztvevők között például 43 százalék volt 60 év felettiek és több, mint 10 százalék a 70 év felettiek aránya, akik idősebb korukban vesztették el a lakhatásukat. Ez többek között annak folyománya, hogy a nyugdíjból élők számára egyre megfizethetetlenebbek a rezsi- és egyéb lakhatási költségek. Egyre nő a betegek és legalábbis részben munkaképtelenek száma is, mivel az intézményi megoldások, például az idősotthonok, otthonápolás, pszichiátriai ellátás és a kórházak ápolási részlegei egyre szűkülő kapacitással és egyre több esetben csak jelentős térítési díj fejében érhetőek el. Így az utcán, szállókon, kunyhókban egyre többen vannak, akiknek valójában idősgondozásra, ápolásra vagy más szakellátásra lenne szüksége. Kunyhóból Lakásba programunk ügyfelei nagyon gyakran ebből a csoportból kerülnek ki.
Az állami ellátórendszer hiányosságaira mutat rá az otthontalanságban érintett másik növekvő csoport is: a volt állami gondozott fiatalok. Azok közül, akik ma hajléktalanként élnek, az 50 év alatti korosztályban minden harmadik, és a 30 év alatti korosztályban pedig minden második fő állami gondozásban nevelkedett, ahol a kikerülő fiatalok 5%-ának nincs hová mennie. Ezek a fiatalok ráadásul gyakran nemcsak családi háttér és támogató kapcsolatok nélkül, hanem strukturális bántalmazás, erőszaknak és elhanyagolás áldozataként kerülnek ki az állami „ gondoskodásból”, amely különösen sérülékennyé teszi őket. Fiatalok Lakhatása programunkat éppen ezért hoztuk létre: hogy a gyermekvédelmi rendszerben felnőtt fiatalok önálló lakhatáshoz jutását támogassuk.
Az otthontalan emberek között sokkal alacsonyabb a nők száma. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ők ne kerülnének ilyen élethelyzetbe, csupán azt, hogy a női hajléktalanság sokkal láthatatlanabb, mint a férfiaké. A nők elleni erőszak és a fizikai biztonságuk veszélyeztetése miatt sokkal kevesebb nő van az utcán, más formában jelen van a lakhatási bizonytalanság. Egyrészt sokkal gyakoribb körükben, hogy gyermekeikkel együtt kerülnek elhelyezésre, anyaotthonokban vagy családok átmeneti otthonaiban, amelyek nem képezik a hajléktalanellátás részei. Másrészt jellemzőbb, hogy különböző családtagjaiknál, vagy szívességi lakhatásban keresnek átmeneti menedéket. Ennek részeként sajnos a nőknek gyakran a hajléktalanság, és a családon belüli erőszaknak való kitettség,vagy bántalmazó párkapcsolatban való maradás között kell választaniuk. Az ellátórendszernek itt is feladata van: olyan, nők lakhatási szükségleteire reagáló megoldásokat kialakítására van szükség, amely nem kényszeríti őket arra, hogy két rossz közül válasszanak.
A hajléktalan emberek jelentős része – élethelyzetükből adódóan leromló fizikai állapotuk ellenére – teljes vagy részmunkaidőben dolgozik, alkalmi munkát vállal. Azonban a minimálbér, vagy egyéb, lakcím hiánya miatt gyakran bejelentés nélkül végzett, ennél is alacsonyabb keresetet biztosító munkákból származó jövedelem ma Magyarországon nemhogy a paci lakhatás fenntartásához elegendőek, gyakran az alapvető megélhetési költségeket, illetve a munkásszállók és egyéb intézmények térítési díját sem fedezik. Az ilyenkor gyakran emlegetett potenciális megoldás, az önkormányzati bérlakásszektor pedig rendkívül szűk kapacitásokkal rendelkezik. Így, ahogyan ügyfeleink körében is gyakran tapasztalható, sokan a piaci és önkormányzati szektorokból kiszorulva kerülnek az utcára, ahonnan pedig még nehezebb a stabil munkahely megtartása. Az állami ellátórendszer illetve az önkormányzati lakáspolitika felelőssége az ő élethelyzetük támogatásában különösen a lakásállomány fejlesztésének, illetve különböző lakhatási támogatási konstrukciók bevezetésének hiányában mutatkozik meg.
A fentiekből kirajzolódik: ma hazánkban az otthontalanság problémája sokkal többről szól, minthogy valaki egyéni hibák és felelőtlenség miatt elveszti a lakhatását. Valójában minél sérülékenyebb valaki, minél kevésbé beágyazott társdalmi közegeibe, és minél kevesebb privilégiummal jön a világra, annál nagyobb eséllyel válik hajléktalanná. A hajléktalanság csökkentésére irányuló küzdelem ezért bőven túl kell mutasson a hajléktalanellátáson: az egész szociális ellátórendszer lakhatási fókuszú átalakítására és a társadalom széles rétegei számára elérhető megfizethető lakhatási lehetőségekre van szükség.
Szerző: Váradi Eszter Noémi
